Gyermeki gondolatok irodalmi köntösben

Tizennégy kategóriában született három-három győztes a Budafok-tétényi Család- és Gyermekjóléti Központ óvodai és iskolai szociális csoportja, valamint a Budafok-Tétény Pannonius Irodalmi Kör közösen meghirdetett novellaíró pályázatán. A kerületi általános iskolák diákjai számára rendezett irodalmi verseny eredményhirdetését december 18-án tartották a Klauzál Házban.

Az írópalántákat az író, forgatókönyvíró Jánoki-Kis Viktória köszöntötte.

– Írásaitok egy olyan őszinte és tiszta világra nyitottak ablakot, amilyennel az irodalomban még soha nem találkoztam. A legtöbb novella szárnyaló gyermeki fantáziájával varázsolt el, és ebből a szempontból kiemelném Sándor Lili és Szegő Hanga különleges képzelőerőről tanúskodó írásait. De voltak olyan történetek is, melyek lebilincselő őszinteségükkel és személyességükkel hatottak rám, mint például Tatár Katalin Szonja és Gergely Réka megható novellái. Néhány műben pedig a szerzők fiatal kora ellenére olyan mély lelkiség jelent meg, ami már a szépirodalom sajátja, és ilyen tekintetben rendkívülinek találtam Jay és Kőhalmi Péter megrendítő írásait. Persze majdnem minden művet kiemelhetnék egy-egy értékes tulajdonsága miatt, de éppen azért született a sok díjazási kategória, hogy a novellákat legerősebb vonásaik alapján értékelhessük – mondta a Budafok-Tétény Pannonius Irodalmi Kör elnöke. A zsűri tagjainak (Jánoki-Kis Viktória, Shütt Margit és Balog István) nagy meglepetésére nem várt érdeklődést váltott ki a pályázat. Nyolc kerületi általános iskolából negyvenkét pályamű érkezett tizenhét alsó tagozatos és huszonöt felsős szerzőtől. A Baross Gábor Általános Iskola 4.a osztályából tanítójuk ösztönzésének köszönhetően nyolc gyerek is bemutatkozott írásával.

A díjkiosztón Balog István előadásában elhangzott Molnár Angéla Dóra (7. o.) Egy különleges srác és Bánsághi Vince (6. o.) Hősök viadala című novellája.

A helyezetteknek és a különdíjasoknak, azaz minden pályázónak a közösségi szolgálatot végző gimnazisták adták át a család- és gyermekjóléti központ, valamint a Pannonius Irodalmi Kör ajándékait, többek között közel negyven, kortárs szerző által írt könyvet.

(A novellaíró pályázat nyerteseinek névsorát Budafok-Tétény honlapján, a novellákat pedig az önkormányzat Facebook-oldalán olvashatják el az érdeklődők – a szerk.)

Tamás Angéla

Egy különleges srác

(Kőhalmi Péter nyolcadikos tanuló díjnyertes novellája)

Tik-tak, tik-tak. Zavartan ránéztem a faliórára, majd megnyomtam a telefonomat és ott is megnéztem az időt. 22:13. Azt gondoltam, talán a telefonomban más, talán ott gyorsabban telik az idő. Hátha hamarabb elmehetek innen. Ránehezedett az idő súlya vállamra, csak vártam és vártam.
A váróterem pontosan ugyanolyan volt, mint minden magyar kórházban: hideg, fájdalmas, a csendet csak egy-egy köhögés szakítja meg. A falat penészedő csempék borították, szomorúan feküdtek kirendelt helyükön. A fal mellett összefüggő műanyag székek álltak, a két falra kettő jutott. Én a sarokban ültem, hátamat a penésznek nyomva, kényelmetlenül. Mellettem kabátok, a táskám, a fejhallgatóm és a telefonom várta az indulást. Védtem a tárgyaimat, mint anyamedve a bocsait, mintha csak ők maradtak volna nekem ott, abban a váróteremben.  A kabátok mellett még volt egy üres szék, aztán egy fáradt anyuka, és a kisfia jött. Halkan sugdolóztak, a kisfiú kérdezett, az anyuka pedig rövid, tömör válaszokat adott. Néhány mondatfoszlányt hallottam csak, de kikövetkeztettem, hogy a fiú asztmás, és. hogy Kovács doktor egy fél órán belül látni fogja őket. Ez megnyugtatta a kisfiút, néhány percig csöndben maradt, és csak néha-néha köhögött fel.
Rögtön mellettük ült egy harsány telefonáló nő, aki már egy órája sem akarta abbahagyni a telefonálást, és ahogy múlt az idő egyre hangosabb és hangosabb lett. Körülbelül a hatvanas évei végén lehetett, mindenéről süvített az öregség, bármennyire is próbálta ezt titkolni. Az arcáról úgy folyt le a smink, minthogyha a feje egy olvadó jéghegy lenne az északi sarkon. Természetesen a ráncait nem sikerült eltüntetnie. Haját tönkretette a vörös hajfesték, ami mellesleg undorítóan nézett ki rajta. Kezén különböző ízléstelen aranykarkötők, nyakán gyöngynyakláncok lógtak. Borzasztó sok szőrmét viselt, és erős dohányszaga volt. Egy bizonyos Gerdával csevegett már egy jóideje, és nagyjából az egész életüket kibeszélték azalatt a röpke óra alatt.
– Na de Gerdám el sem fogod hinni, hogy tegnap mi történt velem, hihetetlen. Éppen mentem a sarki boltba, vettem a krumplit, és látom ahogyan a Laci - tudod az Ilus férje - egy nőt csókolgat. És bizony az a nő nem az Ilus volt, nem ám. Nahát én ott sarkon fordultam, nekem nem kell ebből több, mondtam és hazamentem. A krumplikat persze nem sikerült megvennem, mert az a hitvány elterelte a gondolataimat. Igen, igen. Hogy én? Én most itt a kórházban várom, hogy az Eszterkét megműtsék. Már vagy három órája várok, egy vicc ez a magyar egészségügy, én mondom.
Ezzel kivételesen egyet kellett értenem vele, már én is jó régóta vártam anyáékra, és hogy apa műtétével mikor végeznek. Az apám 4 hónapja lett tüdőrákkal diagnosztizálva, és azóta mintha megállt volna az idő. Nem érzem az emlékeimet, minden megállt. Azt sose hallgatták el az orvosok, hogy meg fog halni hamar, de azt, hogy mikor, azt sose tudtuk pontosan. 
Tik-tak, tik-tak. Újra ránéztem a telefonomra. 22:30. Csak lenne ennek vége, csak gyászolhatnék, csak sírhatnék, csak továbbléphetnék, csak lenne mindennek vége. Mert minden, minden jobb, mint ez. Minden jobb, mint várni, várni valamit, amit tudunk, hogy meg fog történni, és bármennyire is szeretnénk nem tudni, tudjuk. Tudjuk és nem hagy békén minket. 
Felálltam és elmentem a mosdóba, átmostam az arcom, kimostam a fáradt szemeimből a fáradtság csipáit, és visszamentem a váróterembe.
Időközben a kisfiú és az anyuka elment, eltűnt a folyamatos köhögés a teremből. A velem szembeni fal mellett is volt egy széksor, ami pontosan olyan volt, mint a mi oldalunkon, csak kékben. Három széken terült el egy fekete hajú férfi, aki kinézetéből ítélve hajléktalan volt. Nagy kabátjában békésen szunyókált a kényelmetlen pozícióban. Gondolkoztam, hogy én is megpróbáljak-e aludni, de nem tudtam volna. Otthon is már 2 hónapja csak altatóval tudok egyáltalán elaludni.
Így hat hárman vártunk a vakító hideg ürességben, mindenki a maga módján: nyugodtan, riadtan, semlegesen.
Anya hirtelen megjelent az ajtóban, és némi küszködés után odalépett hozzám. Szemei vörösek voltak, arcát az elkeseredettség borította el. Nem láttam az arcát máshogy az elmúlt 4 hónapban.
– Apád odabent van, rád vár.
– Jó. Megyek. 
Az ajtón kilépve egy hosszú, hideg folyosó fogadott, villódzó lámpákkal és csukott ajtókkal. Úgy utáltam ezt a helyet, az ürességét, minden egyes részletét. 
Tudtam melyik ajtón menjek be, végigcsináltam ezt már ezerszer, és azt is tudtam, hogy ez most más. 
Ott feküdt, tehetetlenül azon az ágyon, alig mozdította fejét mikor rám nézett
– Petikém…
– Szia apa – tudtam, hogy mindjárt sírni fogok
– Tudod jól, hogy mennem kell – alig tudott beszélni – így lesz nektek is és nekem is a legjobb
– Tudom – mondtam halkan
– De szeretném, ha mindig tudnád, mindig látnád azt az óriási szeretetet, amit tőlünk kapsz. Mindig tudnád, hogy te mennyire – felköhögött – hogy te mennyire különleges vagy. Nekem mindig az leszel. Te egyszerűen egy különleges srác vagy. És ezt sose felejtsd el.
Néztük egymást, csak néztük.
Édesapám még aznap este meghalt.